Amikor gyerekek voltunk a szüleink gyakran mondogattak ilyeneket, és ezekhez hasonlókat: „Mit fognak mások gondolni?” „Miért csak négyes?” „Szorítsd össze a fogaidat, és ne sírj!” „Gyerünk, siess, indulunk!” „Próbálkozzál!”.
Ezek olyan elvárások, amelyeket szüleink támasztottak felénk, azért, hogy úgy viselkedjünk, ahogy azt ők helyesnek tartották.
Mivel fontos volt, hogy szeressenek minket, hallgattunk rájuk. Így történt az, hogy valakik csak a legjobb osztályzatokat gyűjtötték, mások meg akkor sem sírtak, amikor nagyon megütötték magukat. Amikor a szülői elvárással összhangban cselekedtünk, akkor elismerést kaptunk. Amikor az elvárttól eltérően viselkedtünk, akkor kritika, büntetés járt. Olyankor kellemetlenül éreztük magunkat. Ahogy telt-múlt az idő, a szüleinktől megtanultuk, hogy ugyanolyan elvárásokat támasszunk saját magunkkal szemben, mint régen ők. Amíg ezt teljesítjük, addig rendben vagyunk önmagunkkal, és nem kell rosszul éreznünk magunkat.
Különösen stresszhelyzetben reagálunk automatikusan, és az elvárással összhangban viselkedünk. Kérdés, hogy ez mennyire tükrözi valódi énünket.
A gond akkor kezdődik amikor bizonyos viselkedés olyannyira jelen van, hogy gátol minket a felnőtt működésünkben. Korlátoz abban, hogy spontánul önmagunk legyünk. Például, valaki folyamatosan mások igényeit helyezi saját igényei elé, mindig megfelel másoknak, nem tud nemet mondani, mert hiába felnőtt, belül továbbra is hallgatja az anyukáját aki azt mondja „Mit csinász? Mit szólnak majd mások?
